Június négy tele van ellentmondással. Lehet még nem szállt le a nemzet heréje, azért nyomják bele mindig a fejünket a sárba. Ahelyett, hogy kemények lennénk, inkább kollektívan picsogunk.
Van két éve egy keserű szájízzel is csak furcsának aposztrofálható magyar emléknapunk, a Nemzeti összetartozás napja. Erre a dátumra talán 92 éve senki sem akar emlékezni, egy ideje pedig hivatalosan is megtesszük. Ez az a nap, amikor jelentős területet csatoltak el Magyarországtól a trianoni békeszerződés alkalmával, így június négy lehet újra egy olyan időpont, amikor a piros-fehér-zöld színű vérűek az utcán masírozhatnak.
Nagyon is értem a szándékot azzal, hogy picit érezze minden magyar ajkú, hogy egy nép vagyunk függetlenül attól ki irányítja az általunk lakott területet. Ez rendjén van, sőt. Nem vagyok zsidó, akinek ökölbe szorul a keze egy kopasz láttán és nem öntök szoborba minden komcsit vagy balost. Egyszerűen egy olyan semleges sziget vagyok, ami a levegőben lebeg és talán egyedül maradok azzal az állásponttal, hogy ambivalens ez a nap.
Újra szaggathat bennünket a balsors, de hát miért akar ez az ország mártír lenni? Mert mindenki megénekelte már ezerszer, hogy azok vagyunk. Lehet szó bármiről, vesztesek vagyunk - állítjuk be magunkat, a Mártírországot. Lehetnénk kicsit tökösebbek, amit alatt nem azt értem, hogy rohanjuk le a szomszédos országokat. Csak ne temetkezzünk az önsajnálatba. Én minden pofontól erősebb leszek. De ne legyünk individualisták, inkább legyünk együtt bátrabbak!