A magyar sportban, illetve annak kapcsán az elmúlt években egyre több alkalommal hallunk és olvasunk egy szót: halálcsoport. Lassan nem lesz olyan esemény, amikor egy magyar csapatot ne ilyen vészjósló társaságba sorsolna a tisztelt sorsolási bizottság.
Érdemes lenne összeszámolni, hogy a magyar sportszeretők az elmúlt, mondjuk tíz évben hány alkalommal találkoztak ezzel a kifejezéssel. Én már nem is csodálkozom, amikor egy sorsolás után az elmúlás csoportja lesz a sorsa a nemzeti válogatottnak vagy a magyar vonatkozású csapatnak. Az érdekesség az, hogy legyen az foci, kézilabda, vízilabda, kosárlabda vagy bármely más sportág, a sors(olási bizottság) a világ elitjével rak minket össze, szinte mindig. Ennek két oka lehet. Az egyik, hogy a másik ágon lévő nemzet befolyásos alakjai félnek tőlünk, ugyanis több sportágban is igenis az elit része vagyunk, ha nem a legjobbak. A másik dolog, a betegségünk. Bizonyára az egész világ ismeri már a kórt, ami olyan sokszor súlyt minket. Ez az úgynevezett be nem tervezett magyarkodás, röviden elmagyarkodás. Tünetei a következők. Fontos szituációkban, döntő percekben egyszerűen megremeg a kéz, mellé rúg a láb, és összezavarodnak a gondolatok. Nem szeretném itt felsorolni azokat az elbukott döntő mérkőzéseket, amiket ezen kór miatt kényszerültünk elveszíteni, sokszor nyert helyzetből.
Nem szabad félni a másiktól. Nem jobbak ők, mint mi. Sőt, a magyaroknak igenis erőt kell, hogy adjon az a tudat, hogy világviszonylatban alacsony létszámunk ellenére mennyire sokszínűek, erősek és tehetségesek vagyunk. Remélem megkapta, vagy meg fogja kapni minden egyes Londonba utazó a védőoltást, mert nincs kedvem többször sírni egy közvetítés végén.