Bárki, aki volt már elég szerencsétlen ahhoz, hogy tömegközlekedésre kényszerüljön, ismeri a véres valóságot: a nap bármelyik pillanatában feltűnhet egy agresszív nyugdíjascsoport, nekünk pedig menekülni kell, vagy végünk.
Az autóbuszt használó idős embereket több csoportba lehet sorolni. A legelterjedtebb közülük a reggeli csúcsban (értsd: az iskolába és munkahelyre muszájból igyekvő emberek közepette) tolongó, piacra igyekvő nénik, féltéglákkal megpakolt táskákkal. Értelemszerűen a helyi járatokon tűnnek fel a leggyakrabban, de van közöttük olyan is, aki képes városokat átszelni, ha ott olcsóbb a paradicsom. Mivel a piac korábban nyit, mint egy átlagos munkahely, így számomra örök rejtély marad, hogy miért pontosan ekkor kell nekik is utazniuk.
Általános iskolás koromból emlékszem egy esetre, amikor a megállónál előreengedtem egy nénit, erre egy másik szó szerint a nyakába lökött, hogy menjek már én előle a jó kurva édes anyámba; persze nem így mondta, hanem szépen, nagyisan: fiatalember, leszállok.
De ez lenne a legrosszabb? Mikor hétvégi iskolába jártam, és ingáztam a főváros és a lakóhelyem között, egyedül a szombat, valamint vasárnap reggeli buszokkal tudtam időben felérni. Hétvégente nyugdíjaskedvezmény volt az Operaházban, délelőtti előadásokra. Minden egyes reggel egész falkányi kifestett arcú, rikító színekben pompázó öreglány trécselt egymással, arról, hogy a Lear király pimasz és erkölcstelen, hogy a busz egy ócskavas, a sofőr pedig ideges, biztos összeveszett az asszonnyal, lehet meg is verte, a gyerekek meg majd egy fertőzött családban nőnek fel: igazi aljas szemétláda. Közben csókolgatták egymást, huncutul kacsintottak, ha a naplopó férjük szóba került, és élték a párizsi dámák megszokott, nagyvilági életét. Mindent és mindenkit kibeszéltek. Néha direkt hallgattam őket, hogy tiszta ideggé váljak, és elborult arcom láttán ne akarjanak majd fent kéregetni a csövesek.
Befejeztem az iskolát, azóta nem kell ingáznom, így eltűntek az életemből a hétvégi nyugdíjasok. De biztos vagyok benne, hogy azóta is járnak az Operába, mert lelkük örökké fiatal maradt, ők pedig háborogva beszélik ki az elkorcsosult világunk minden egyes problémáját. Anélkül, hogy önmaguk akár egyetlen egyszer is szóba kerülne.