Egy barátom gyakorlati jogi óráján a következő feladatot kapta a tanárától: egy izraeli apuka és magyar anyuka közös gyermekük felügyeletéről nem tudnak megegyezni, ezért jogi útra terelik az ügyet.
A szituáció egyszerű: az apuka kizárólagos felügyeletet kér, ergo magával vinné a gyermeket. Az anyuka szintén ugyanezt akarja, ezért a hallgatók két csoportra válnak. A fiúk az anyukát védik, a lányok az apukát. Az ügyhöz tartozik, hogy a fater tehetős, mindent meg tud adni a gyermeknek, az anyuka viszont a hazai viszonylatokat tekintve is finoman szólva szűkösen él, mégis el tudná tartani a kisfiút.
A lányok rögtön könnyű érvekkel hozakodtak elő: a gyermeknek jó sorsa lesz Izraelben, édesapja jó kilátásokkal rendelkezik, vélhetően a gyermekből bármi lehet. A biztos háttéren kívül az apuka szereti, rendkívül művelt és a biztonságot fenn tudja tartani a következő két évtizedben is, amíg a gyermeknek szüksége lesz rá. Ez nem minden, az anyuka bármikor meglátogathatja az egyszülöttet.
Szinte megtámadhatatlan volt az érvek sora. A cimborám csapata is tanácstalan volt, de a barátom hamar felismerte a helyzetet és felállt, hogy képviselje a magyar anyukát.
- Én csak egyet mondhatok: vélhetően nem fog bőségben élni a gyermek, de a szerény anyagi biztonságot és a szeretet maximálisan megadhatja neki az édesanyja. Nyilvánvalóan nehéz helyzetben van az ország. De! Megkérdezném a bíróságot, hogy valóban kiadná egy olyan országban élő apukának a fiút, ahol háború dúl, ahol nap, mint nap a testükre erősített pokolgéppel mászkálnak az emberek? Valóban tartson attól az anyuka, hogy bármikor hírt kaphat arról, hogy fia merénylet áldozata lett? Nőjön fel úgy a gyermek, hogy bármikor meghalhat? Az évtizedek óta tartó háború most újra felerősödött, valóban arra kényszerítik a fiút, hogy egy háborús övezetben éljen?
A képzeletbeli pert természetesen a magyar anyuka nyerte. Lehet, hogy szar ez az ország, de örüljünk, hogy legalább nincs háború.