Az ember nem tudja elkerülni a személyes ügyintézést, ami azzal jár, hogy megkeseredett és undok ügyintézőkkel kell találkoznia. A mosolytalan ügymenet már megszokott jelenség, de a parasztság egy új elem a gépezetben.
A helyzet nem szokatlan. Személyesen kell elmenni a bankba, mert az ügyet neten nem lehet elintézni. Ennek a látogatásnak már a gondolatától sem voltam boldog, de mit tud tenni az ember. Nagyon egyszerűen kiderítettem, hogy melyik ügyviteli pont vonatkozik az én problémámra. Nyomtam, téptem és vártam. Vártam, aztán vártam és utána vártam is. Körülöttem már teljesen kicserélődött a társaság de az én számom nem villant fel a kijelzőn. Nem kevesebb, mint 39 perc után megláttam a szabadító számjegyeket. Elcsattogtam a pulthoz, köszöntem, átadtam a kis fecnit és illedelmesen megjegyeztem, hogy mennyire sajnálom, hogy ennyire sok dolguk van és sokat kell várni rájuk. Ebben a pillanatban éreztem, hogy ez továbbra sem lesz egyszerű történet.
A hölgy, akivel próbáltam dűlőre jutni, eldöntötte, hogy nem szeret. Nagyon nem akarta megérteni az én egyszerű nyomoromat, ami miatt be kellett jönni személyesen. Olyan kérdéseket tett fel, amihez gyakorlatilag semmi köze nem volt. Mindezt lekezelő stílusban. Úgy gondolom semmi köze egy ügyintézőnek ahhoz, hogy mennyi a jövedelmem, mikor költöztem egyik helyről a másikra, és ki lakik a korábbi lakhelyemen. Továbbá azon sem kellene felháborodni, hogy miért nem vagyok hajlandó a tolakodó kérdésekre válaszolni. Én egy nyugodt ember vagyok, de a folyamatos parasztkodás kihozott a sodromból. Amikor kilátásba helyeztem, hogy panaszt teszek a felettesénél a munkájára, illetve a stílusára, akkor hirtelen minden felgyorsult és már a kezemben is volt a szükséges irat.
Értem én, hogy nehéz az embereknek a sorsa de ezt nem úgy kellene megoldani, hogy megkeserítem valaki más napját is. Főleg akkor, ha a kedvesség és udvariasság a munkájának része. Pontosabban az kellene, hogy legyen.