A budapesti élet legszörnyűbb velejárója, hogy előbb-utóbb mindenki elveszíti a közvetlenségét. Mész az iskolába, mész dolgozni, mész a gyerekért, és lépten-nyomon kéregetőbe botlasz. A hajléktalanok kitartóan és zavaróan ostromolnak, így azt veszed észre, hogy odajön hozzád valaki, és szinte meg sem várod, mit akar, már el is küldöd. Aztán észbe kapsz, felrémlik, hogy réges-régen talán ember voltál, ránézel a lekoptatott alakra, aki egyáltalán nem csöves alkat, csak előző este rosszkor volt rossz helyen, de már a döntéseden változtatni nem tudsz, mert a mozgólépcső visz lefelé, és távolodik a fény.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.